2021. január 20., szerda

Karácsonyi szonett

 



 
















Langy ősz után a tél is félkarú,
fagyába önzőn, már sosem szorít.
Szeretni kéne! – ám a háború
tekintetekben ünnepet borít!
Apránként kihűl életünk heve,
apad a mélyből lüktető forrás,
lándzsánk hegyét elrágja a reve,
végszóra hajt fejet néhány kortárs.
Csak egyszer élhet minden volt vitéz,
pedig ifjúként többről álmodik,
rá sem gondol még, milyen sár-nehéz,
mikor jövője sírba áldozik.
    Ma még itt vagyunk, létünk elvisel,
    tegyük le terhünk, mit lelkünk cipel!



2008. december 18.

Mindvégig


 













Hívlak, mint hűl a félhomály,

csak szunnyadj még a padon,

szólok, ha dűl a kertre már

a pilledt pára vakon.

 

Húzódj az ablakok mögé,

keverd gőzölgő teád,

s érezd az illatok közé:

mindig gondolok terád.

 

Billegő bárkánk – hintaszék,

hajónk most biztos világ,

derekunk védi puha pléd,

lábunkat öreg kutyánk.

 

Előttünk múló élvezet,

a nagy életkönyv pihen,

abba kell írnunk szépeket

mindvégig – én úgy hiszem.


2011. február 23.

 

Január bontja már

 














Sivár esőt szitál a rakparton az éj,
fürdik a sötétség, mintha nem is lenne tél.

A Duna kreppelt csíkján – vonagló szirének –
tükörben táncolnak a parti lámpafények.

Pilléreit nyomva fekszik a híd-teher,
ledőlt daruként a folyó fölött hever.

Csak létezik a körút, – vaskos teste piheg,
a karácsonyi díszek mámorában libeg.

Az Andrássy úton – hosszú polipkarok –
platánokon nyúlnak a fényfüzér-sorok.

[...]
Volt-e igaz ünnep, vagy csak szünetelt a bánat?
Január bontja már a karácsonyfákat.


2008- 01- 02

2020. október 14., szerda

Őszi éj Pesten














Baktatok a rángó, sikoltó éjben,
gennyes az utca, vég-sebeket hord –
girhes macskaként szegődik hozzám
és hamisan ámítva rappel a Hold.

Tékozló túrásba téved az elme,
pazarló gödrökben ring a sötét,
falakról csurog csöbörből-vödörbe
a csömör, a vizelet és a köpés.

Fogtörő kátyúkba süllyed a nézés:
ma sincs pénz, hibába kellene száz,
csak karókra és sunyi küszöbre futja,
csalt milliók forrnak – olvad a máz.

Eldugott padokon csövesek – sorra,
útpadkán, koszban ülnek fiatalok,
részegen-bambán lesnek a sorsra:
küldhetne már egy rossz Ikaroszt.

Alszik az egyterű nagy vasaló,
álmodik olcsó, ám tartós hidat,
megállóját őrzi tucat csíkos mellény,
szundikál bennük a munkástudat.

Örömlányok hada lófrál a pályán,
odébb a stricik osztják az észt,
snóbliban nyernek vándorhatalmat,
s újra elosztják a pecsétes pénzt.

Kellene már egy monszuneső ide,
tapad a szenny és bűzlik a por,
Dunába fúlna a város összes mocska,
de nincs rajtunk áldás, ez nem az a kor.

Baktatok a szennyes, szagos sötétben,
seperni kéne, de sittet senki se hord

girhes macskaként szegődik hozzám
és hamisan ámítva rappel a Hold.



Hallgatható változat, előadó: skorpio

Becsülj akkor...




















Bársonyt tapogató szatócs éjjeleken,
amikor a lélek szemtükrödben pihen,
amikor a homály elfújja gyertyáit,
amikor az álom logikája csábít.
Táncolj, csókolj, remegj!

Óvatosan lépő riadt hajnalokon,
amikor fohászod harmatcseppnyi vagyon,
amikor az új nap fénye csüng cserépen,
amikor az első kávéd iszod éppen.
Gondolj, remélj, szárnyalj!

Durva szót érlelő, korrupt nappalokon,
amikor harang kong ereidben nagyon,
amikor hazugság mételye ront mindent,
becsülj akkor úgy, mint magát az Úristent.
Bízzál, tervezz, siess!



Hangos vers, előadja: skorpio

2020. április 25., szombat

Úgy alszol el

Létünk dilemmái














Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember,
tengerek iszapjában keres forrón feltörő forrásokat,
moszatok közt matat – hínárhálót dobva magányára –,
kavicsokat csodál, majd mint tüskésrája, komótosan
homály-kétségek felé lebeg – vitatkozva önmagával,
perelve évezredekkel, amelyek kialakították hálátlan,
vámszedő ösztöneit. Így aztán tündökölni és elbújni,
gyűlölni és imádni, táncolni és búsongni kénytelen,
amikor sejtfalakat robbant a hormonháború, vagy ha
léleklápján ellobbannak szeretete végső ingófényei.

Tévelygő ember! – akárhol kóborogsz az erdők tompa
csendjében, hegyek Nemere hűvösében, vagy vadvizek
dühödt zengő-zuhogóin; végül sivár, fövenyes partot érsz.
Meglátod ott pucér önmagad, amint vicsorogva szorítod
az eltűnő kvarcszemcse időt, a csillámló hideg semmiséget.
Szemedben még utoljára lázad a tehetetlen irigy rettenet,
szétnézel rémülten, lopsz egy megriadt sóhajnyi levegőt
léted üszkére, lobban néhányat benned az illanó értelem,
aztán úgy alszol el, ahogyan csecsemőként – váratlanul,
gügyögő szavak között, félrebillent fejjel – anyád mellén.


2006. 10. 23.


Hangos vers, előadja: skorpio

A treffen

Álmodik a taxis
Béla már fél órája állt a sor elején, a treffen. Üres tekintettel nézett ki a fejéből, nagyon teli volt a hócsukája. Régen ezen a droszton soha nem kellett ennyit ácsorogni, akkor még jól mozgott a Keleti. Néha négy-öt liftet is megcsinált hét órára. Most meg… Ötkor jött ki, de négyen már itt álltak előtte. Ők elfogytak másfél óra alatt.
- Én meg már itt szívok két órája, aztán sehol sámli - mormogta félhangosan. Unalmában vizsgálni kezdte az egyik óriásplakátot, de olyan elmélyülten, mintha ma látta volna először.
- Már megint micsoda akciók… Csak legyen pénze a hülyéjének - a magamfajta taxisnak -, gondolta végig bárgyún, és megvizsgálta brifkóját. Akárhogy számolta, elölről, hátulról kezdve, nyolcezer hétszáz volt benne, meg némi apró. Tekintete visszatévedt a plakátra, hátradőlt az ülésben, a reklámhölgy rákacsintott egyet, kettőt, hármat. Szeme elhomályosult, a betűk összefolytak...

Benyomott egy tulipánt a szája sarkába, elgondolkodva nyúlt a gyufáért, ami rendesen a taxióra tetején a cigi mellett szokott lenni, egy széles befőttes gumival leszorítva. Most azonban sehol sem találta. Lenézett a műszerfal alá, elsőre megállapította, hogy ráférne egy alapos belső takarítás az öreg ˝puposra˝ - a Warszawára. Éppen meglátta a gyufát a radiátor előtt, amikor mintha az ég dördült volna meg, akkorát döngött a kocsi oldala. Ijedtében rögtön lefejelte a kormányt, szódásüvegtalp szemüvege meg - valahová - a gyufa mellé eshetett. Mire végre kitapogatta szemüvegét, és mint egy távcsöves ürge, ki tudott kémlelni a kormány alól, még kétszer döngött a kocsi oldala.
- Mi a rohadt…! - kezdte, de ekkor már rájött, hogy senki sem csattant neki az autónak, hanem egy kucsmás, bajszos, prémes kabátos öreg áll a jobb első ajtónál, és épp újra le akar sújtani fokosszerű botjával. Ahogy csak tudott, kimászott a kocsiból, és ráordított az öregre:
- Mit csinál maga Fater, legyen már észen! - ez nem a szürke szamár, bár a színe tényleg hasonló.
- Jó napot, osztán meg erő egíssíg! - válaszolt az öreg. A többi kocsis munta, ho verjem meg az ódalát, mer kend tán megalutt itten a. Egyébkínt meg Karácson Bandi vónék Poroszlóról. Béla mérgesen mérte végig az öreget, megtapogatta a ˝pupos˝ ajtaját, de a két milliméteres lemez állta a sarat, még a festék sem pattant le róla. Az öreg széles vigyorral nézett rá, pirospozsgás arca kerek volt, apró gombszemei kíváncsian csillogtak.
- Osztán, mír olyan nagy hangja van? - a jó előbb meg míg alutt, há csak felíbresztettem.
Béla nyelt egy nagyot, rájött az ˝öreg˝ vele egykorú, ötvenes lehet.
- Mit akar? - kérdezte valamivel nyugodtabban.
- Há, ín nem akarok semmit, de muszáj vót gyünni, mer az asszony beteg lett, amikó meghallotta a hírt. A kít fájin fijam meg Kelet-Nímetországba dógozik Fridricshágenbe, maj csak karácsonyra gyünnek meg szabadságra.
- Akkor meg mi a szarért veri a kocsi oldalát? - nekem ezzel el kell számolni.
- No, ha iccer alszik, akkó mig mit vár?
- Haver, húzzál el innen, mert arrébb raklak!
- Nem kő engem pakógatni, nem vagyok kódús! - megfizetem ín magát, ha meg tudunk igyezni. Elintízem a dógom, oszt míg haza is kő maj vinni Poroszlóra.
- Mi a túró az a Poroszló? - pörgött Béla agya. Lehet, hogy egy jó kis húzós vidék? A kucsma Bandi - vagy micsoda -, meg mintha gondolatolvasó tanfolyamról került volna ide, a szent Keleti drosztra, már nyöszörögte is:
- Egyszázötven kilómíter az tesvírek között is.
- Miről lenne szó? - kezdte már engedékenyebben Béla.
- Há, először mennyünk, aztán maj mondum! - itt a papíron a címe: Lot-tó I-gaz-ga-tó-ság.
Béla csak nézte a levelet… Ez a manus, ez nyert hatszáznegyven ezret?
- Figyelj haver, ez komoly?
- Há, nem? - akkó minek gyünnék ín ide potyára? Berakta az első ülés elé a kucsmás batyuját, a bőröndjét pedig az ülésre tette.
- Na, üljön be, menjünk - szólt rá Béla. Annyira azonban nem engesztelődött ki, hogy mondta volna a kucsmásnak ne a kalaptartón csücsüljön, mert, ahogy az rálépett a küszöbre, onnan azonnal fellépett az ülésre, s úgy kuporgott a hátsó kirakatban, mint kocsis a bakon. Így mentek át a városon. A kucsmás délutánra elintézte a formaságokat, nagy vászonkendőbe kötötte a pénzt, úgy tette bele zsíros bőrkofferébe.
- Na, ugyi megmuntam ín, oszt mán mehetünk is haza e!
Poroszló felé már tegeződtek - mindketten. Béla azt számolgatta magában, hogy ennyi pénzből hány doboz tulipánt tudna venni.
- Valahogy úgy jönne ki, hogyha még élnék háromszáz évet, akkor sem szívnám el - morfondírozta végig.
Egy dűlőút leágazásánál megálltak, mert Karácsonra rájött a vizelhetnék. Béla mereven nézte a bőröndöt. Csend volt, sehol semmi mozgás, csak a kucsmás szuszogott nagy igyekezetében. Hirtelen elhatározással lenyúlt az ülés alá, előhúzta a méretes pajszert…

Valami nagyot koppant a kocsi ajtaján. A taxis riadtan kapta fel a fejét. Észrevette, hogy kifolyt nyála a kormány alá csöppent. Jobbra nézett, ám ott csak egy óriásplakát volt. Bal oldalt azonban, egy kucsmás öregember verte az ajtót fokosszerű botjával.

2006. 08. 07.